Dávid óriás lesz

Én őszintén megmondom, egész életemben féltem ettől a naptól. Hiába tudtam, hogy mindenki túlesik rajta valahogy, meg voltam győződve róla, hogy én nem fogok tudni.

De mint általában minden, ez is kicsit túl van spilázva. Szülni egyáltalán nem rossz. Nem mondom, hogy könnyű, de egyáltalán nem rossz élmény, és az is hülyeség, hogy csak azért lehet elviselni ezt a fájdalmat, mert a gyereked kárpótol mindenért. Nincs akkora fájdalom, amit el kéne viselni. Vagy van, de összesen talán fél órát, ami úgy tűnik, mintha két perc se lenne. Úgyhogy mindent összevetve én inkább azt mondanám, hogy nagy dolog, embert próbáló, de megcsinálnám akárhányszor.

Szeptember 23-ra voltunk kiírva. Utálom a páratlan számokat, én olyan páros típusnak érzem magam. És a kollégám is megmondta, hogy a mérleg fiúnál nincs rosszabb, neki az van, a felesége pont ugyanerre a napra volt kiírva. És különben is, valahogy úgy képzeltem el, hogy hétvégén fogok szülni, akkor valahogy békésebb. És éjszaka, mert akkor valahogy még békésebb. Úgy éreztem, hogy nem bírnám elviselni, ha átmászkálnának rajtam az orvosok, nővérek vagy a terhes kismamák, miközben én artikulálatlan hangokat adok ki magamból. Na ehhez képest semmi se stimmelt az időzítésben.

De aki ismer, tudhatja, hogy a dolgok általában végül mindig úgy sikerülnek, ahogy azt én szeretném. Ez most se volt másképp. Dávid 22-én érkezett végül, vasárnap éjszaka. Szűzként. A legnyugodtabb körülmények között, ahogy azt én megálmondtam. Senki nem volt a kórházban.

Ebben persze azért egy kicsit az én kezem is benne volt...vagy inkább Danié..és nem is a keze, de ezt hagyjuk:) A történet ott kezdődött, hogy Dávid csak nem akart jönni, jártam szépen a CTG-kre, már naponta, és semmi. Az orvosom, aki mellesleg A FŐORVOS, láthatólag igen kockázatkerülő (vagy inkább ambíciózus) fiatalember hírében állt, rögtön azt javasolta, hogy feküdjek be, hogy kéznél legyek minden eshetőségre (azaz túlhordás esetén egy jó kis oxitocin injekcióra). Én persze hallani sem akartam erről az alternatíváról, úgyhogy ekkor született meg bennem a döntés, hogy itt bizony cselekedni kell. Úgyhogy hazamentem, és tettre hívtam kedvesemet. Majd levezetésként tettünk egy jó órás sétát a hegyen, és mire hazafelé ballagtunk, már éreztem is, hogy valami nem olyan, mint szokott volt lenni...és akkor beindultak a fájások. 

Az első pár órát a nappaliban a kanapén, Szex és New York részeket nézve vajúdtam végig, kb. 21h-től éjfélig. Dani fel alá járkálva stoperrel mérte az összehúzódásokat. Aztán 2h-ig a kádban trónoltam, majd amikor már több órája 3 percesek voltak a fájások, elindultunk be a kórházba. A szülésznővel nagyjából egyidőben értünk be, aki Székesfehárvárról jött fel, mellesleg szabadságát töltötte otthon. Mire felkerültem az ágyra, már négy ujjnyira voltam tágulva. Arra volt még idő, hogy az orvost felhívjuk (valószínűleg helikopterrel jöhetett, mert 15 perc alatt ott volt a hajnali hívástól számítva), aki rögtön burkot repesztett, ahogy beért és rá fél órára volt egy gyerekünk.

Ez volt hajnali 5.20h-kor. Amikor megláttam a kisfiunkat, el se hittem, hogy ő a mi gyerekünk. Nem tudok más szót használni, de egyszerűen annyira tökéletes kissrác volt, hogy azt elmondani nem tudom! Persze nem is láttam még újszülöttet élőben, szóval nem is voltak várakozásaim, tényleg, nem tudtam, hogy mire, kire számítsak, de a nem létező várakozásaimat messze felülmúlta ez a kismanó. Egyetlen gyűrődés sem volt rajta, hiszen úgy lövellt ki az anyaméhből, mint a puskagolyó és annyira szabályosan szép kis fejecskéje, arányos kis testecskéje volt, hogy szóhoz sem tudtam jutni. Egy negyedórán keresztül csak sírtam és nevettem egyszerre. Azt hiszem erre mondják, hogy eufória. Még sosem éreztem ilyen erős érzelmi hullámot azelőtt. Dani minden porcikájában remegett, a szülésznő segítsége kellett, hogy az ollóval a köldökzsinórt vágja el és ne valami mást nyisszantson el.

Mindig kétkedve néztem azokat, akik azt állították, hogy a szülésnél csodálatosabb dolog nincs, de valahol egyet kell értsek velük, mert az az érzés, ami akkor önti el az embert, mikor az újszülött gyerekét a kezében tartja, szóval ilyen nincs még egy, utána se, semmikor. Csak az a pár óra, amíg ott fekszel és rajtad a kis nyákos bébid:)

3500 gramm, 55 cm. Hanusovszky Dávid.

Ez is az én legcsodálatosabb férjemnek köszönhető, hogy a fiunk az én vezetéknevemet kaphatta. Igen, azt gondolom, hogy ha egy férfi képes erre, képes lemondani arról, hogy a fiát utána nevezzék el...értik, ugye? Hogy miért Ő az, akihez az embernek férjhez kellett mennie? És hogy én hogy kérhettem tőle ilyet? Hogy milyen nő vagyok én? Hát ezt tőle kell megkérdezni:))

Ez volt a legjobb nyaram ever. Szeptember 23-ra voltam kiírva, gondoltam augusztus elejétől leteszem a lantot. De mivel volt még két hét szabadságom, hát azt is hozzácsaptam, kárba ne vésszen, így július közepétől enyém volt a világ.

Elmentünk 10 napra Horváthországba, még egy utolsó  közös romantikázásra, mielőtt hárman leszünk, aztán jött a költözés a Liptó utcába, lakás kiadás Botondnak, és a legjobb rész, shopping ezerrel...hogy egy ilyen kis jövevény mi mindent igényel! ha tudná!:) persze ő valószínűleg az összes kacat nélkül is ugyanilyen jól ellenne, de szerintem egyik leendő első gyerekes anyuka se tudja megállni, hogy ne vegye meg mindenből a legszebbet és a legjobbat. Nekünk szerencsénk volt, minden fontos és drága dolgot kölcsönkaptunk, a félgyerkőcnek nagyobb  volt induláskor a ruhatára, mint nekem valamikor:) Úgyhogy anyának csak a kis apróságokat kellett begyűjtenie, mint pl. a legcoolabb piros kinyitható fotel az IKEÁ-ból (szoptatós fotel álnéven fut nálunk) vagy a cuki maci a Brandonból. Szóval egy szó mint száz ez a két hónap csodálatos volt, csak olyannal kellett foglalkoznom, amit amúgy is szeretek csinálni és a tudat, hogy most egy jó ideig nem kell dolgozni, elmondhatatlan!

Era barátnémról időközben kiderült, hogy Thaiföldön töltött nászútjukon sikerült nekik is megejteniük a gyermeknemzést. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy együtt legyen terhes a legjobb barátnőjével. Rengeteg előnye van. Ha már ketten nem mehettek füstös helyre a társaságból, akkor talán tényleg lemondanak róla a barátaid. Ha mindkettőtöknek fel kell álnia éjfélkor egy buliban, hogy fellőtték a pizsomát, nem csak téged néznek hülyének, van kinek elpanaszolni, hogy egy normális terhes ruhát sem lehet kapni a városban, hogy a terhes jóga dögunalom, hogy már megint úgy kívántad a camambert és már megint nem ehettél és hogy utálod, hogy ilyen kövér vagy!

Kell ez a két hónap. Soha semmilyen körülmények között nem lesz még egyszer ennyi időd magadra. Arra, hogy csak úgy legyél, hogy senki nem vár tőled semmit, hiszen terhes vagy, hogy az a feladatod, hogy pihenjél...ki hallott már ilyet? Gyermeket várni azért is jó, mert soha annyian nem adják át a helyüket (már ha használod a BKV-t), soha annyian nem engednek előre, ha valamit intézned kell, soha annyian nem mosolyognak rád és érdeklődnek a hogy léted felől és nem mondják, hogy milyen csinos vagy. Ja és terhesnek lenni még azért is jó, mert annyit ehetsz, amennyi csak belédfér, hiszen csak a hasad nő és nő és arról mindenki azt hiszi, hogy az a gyerek (szülés után sajnos neked is szembesülnöd kell vele, hogy az sajnos nem csak a gyerek, de addig boldogan dugod a fejed a homokba:)

Csak egy pár gondolat arról, hogy hogy is történt ez az egész...én már régen szerettem volna gyerkőcöt így a krisztusi kor felé lépegetvén, elméletben..., gyakorlatban meg nagyon jól elvoltam úgy, ahogy voltam. A ház ura még maga sem tudta, mit akar. De ez nem meglepő:) Ő az a típus, aki nem tervez, akivel csak úgy történnek az események, de az mindig jól van úgy. Hát így fogant meg a fiunk, Dávid is, pont szilveszter éjszakáján, 2007. december 31-én, mielőtt elindultunk volna Katához a buliba.

Mivel ez volt az első alkalom, hogy nem védekeztünk, kíváncsian vártam az eredményt, valahogy éreztem, hogy nagyon is benne van a pakliban, hogy nekünk most gyerekünk lesz...az első teszt eredménye még olyan halovány volt, hogy még azt sem tudtam tesztelni mit érzek, nemhogy azt, hogy van-e gyerkőc a láthatáron. A második már kicsit erősebb halovány volt, majd a harmadik és a negyedik már tényleg meggyőzött:terhes vagyok. Nem is tudom, mit éreztem, egyszerre dőlt rám a boldogság, izgalom és a félelem, ijedtség. Biztos, hogy ezt akartam? Hát persze, hogy nem biztos...mi lesz így? Még meg se kérte Dani a kezem és már gyereket várok??!! És mi lesz az életünkkel? De elvégre hova várjunk még, amikor minden egyszerűen annyira tökéletes? Ilyen és efféle gondolatok kavarogtak anya fejében akkoriban:)

Aztán olyan gyorsan történt minden, a római kirándulás, aztán esküvő szervezés, az aggodalom, hogy hogy lesz minden tökéletes egy havi szervezés után, a kétségbeesés, hogy hogy fogok beleférni a szuper passzentos, minden porcikát kihangsúlyozó ruhámba majd négy hónaposan...hogy biztos hideg lesz még vagy szakad majd az eső azon a márciusi napon...de azon a napon, amikor felébredtünk, minden aggodalom szertefoszlott, mert belefértem, mert szép voltam és Dani is szép volt, mert sütött a nap és mert minden úgy sikerült, ahogy terveztük. És azt hiszem nem az a fontos, hogy az ember lányának a kezéért térdre rogyva könyörögjenek, hanem, hogy azzal élhessen az ember, aki mindenben az igazi. És az előbbi ugyan nem, de az utóbbi nekem megadatott, úgyhogy én ezzel ki is egyezek:)