Én őszintén megmondom, egész életemben féltem ettől a naptól. Hiába tudtam, hogy mindenki túlesik rajta valahogy, meg voltam győződve róla, hogy én nem fogok tudni.
De mint általában minden, ez is kicsit túl van spilázva. Szülni egyáltalán nem rossz. Nem mondom, hogy könnyű, de egyáltalán nem rossz élmény, és az is hülyeség, hogy csak azért lehet elviselni ezt a fájdalmat, mert a gyereked kárpótol mindenért. Nincs akkora fájdalom, amit el kéne viselni. Vagy van, de összesen talán fél órát, ami úgy tűnik, mintha két perc se lenne. Úgyhogy mindent összevetve én inkább azt mondanám, hogy nagy dolog, embert próbáló, de megcsinálnám akárhányszor.
Szeptember 23-ra voltunk kiírva. Utálom a páratlan számokat, én olyan páros típusnak érzem magam. És a kollégám is megmondta, hogy a mérleg fiúnál nincs rosszabb, neki az van, a felesége pont ugyanerre a napra volt kiírva. És különben is, valahogy úgy képzeltem el, hogy hétvégén fogok szülni, akkor valahogy békésebb. És éjszaka, mert akkor valahogy még békésebb. Úgy éreztem, hogy nem bírnám elviselni, ha átmászkálnának rajtam az orvosok, nővérek vagy a terhes kismamák, miközben én artikulálatlan hangokat adok ki magamból. Na ehhez képest semmi se stimmelt az időzítésben.
De aki ismer, tudhatja, hogy a dolgok általában végül mindig úgy sikerülnek, ahogy azt én szeretném. Ez most se volt másképp. Dávid 22-én érkezett végül, vasárnap éjszaka. Szűzként. A legnyugodtabb körülmények között, ahogy azt én megálmondtam. Senki nem volt a kórházban.
Ebben persze azért egy kicsit az én kezem is benne volt...vagy inkább Danié..és nem is a keze, de ezt hagyjuk:) A történet ott kezdődött, hogy Dávid csak nem akart jönni, jártam szépen a CTG-kre, már naponta, és semmi. Az orvosom, aki mellesleg A FŐORVOS, láthatólag igen kockázatkerülő (vagy inkább ambíciózus) fiatalember hírében állt, rögtön azt javasolta, hogy feküdjek be, hogy kéznél legyek minden eshetőségre (azaz túlhordás esetén egy jó kis oxitocin injekcióra). Én persze hallani sem akartam erről az alternatíváról, úgyhogy ekkor született meg bennem a döntés, hogy itt bizony cselekedni kell. Úgyhogy hazamentem, és tettre hívtam kedvesemet. Majd levezetésként tettünk egy jó órás sétát a hegyen, és mire hazafelé ballagtunk, már éreztem is, hogy valami nem olyan, mint szokott volt lenni...és akkor beindultak a fájások.
Az első pár órát a nappaliban a kanapén, Szex és New York részeket nézve vajúdtam végig, kb. 21h-től éjfélig. Dani fel alá járkálva stoperrel mérte az összehúzódásokat. Aztán 2h-ig a kádban trónoltam, majd amikor már több órája 3 percesek voltak a fájások, elindultunk be a kórházba. A szülésznővel nagyjából egyidőben értünk be, aki Székesfehárvárról jött fel, mellesleg szabadságát töltötte otthon. Mire felkerültem az ágyra, már négy ujjnyira voltam tágulva. Arra volt még idő, hogy az orvost felhívjuk (valószínűleg helikopterrel jöhetett, mert 15 perc alatt ott volt a hajnali hívástól számítva), aki rögtön burkot repesztett, ahogy beért és rá fél órára volt egy gyerekünk.
Ez volt hajnali 5.20h-kor. Amikor megláttam a kisfiunkat, el se hittem, hogy ő a mi gyerekünk. Nem tudok más szót használni, de egyszerűen annyira tökéletes kissrác volt, hogy azt elmondani nem tudom! Persze nem is láttam még újszülöttet élőben, szóval nem is voltak várakozásaim, tényleg, nem tudtam, hogy mire, kire számítsak, de a nem létező várakozásaimat messze felülmúlta ez a kismanó. Egyetlen gyűrődés sem volt rajta, hiszen úgy lövellt ki az anyaméhből, mint a puskagolyó és annyira szabályosan szép kis fejecskéje, arányos kis testecskéje volt, hogy szóhoz sem tudtam jutni. Egy negyedórán keresztül csak sírtam és nevettem egyszerre. Azt hiszem erre mondják, hogy eufória. Még sosem éreztem ilyen erős érzelmi hullámot azelőtt. Dani minden porcikájában remegett, a szülésznő segítsége kellett, hogy az ollóval a köldökzsinórt vágja el és ne valami mást nyisszantson el.
Mindig kétkedve néztem azokat, akik azt állították, hogy a szülésnél csodálatosabb dolog nincs, de valahol egyet kell értsek velük, mert az az érzés, ami akkor önti el az embert, mikor az újszülött gyerekét a kezében tartja, szóval ilyen nincs még egy, utána se, semmikor. Csak az a pár óra, amíg ott fekszel és rajtad a kis nyákos bébid:)
3500 gramm, 55 cm. Hanusovszky Dávid.
Ez is az én legcsodálatosabb férjemnek köszönhető, hogy a fiunk az én vezetéknevemet kaphatta. Igen, azt gondolom, hogy ha egy férfi képes erre, képes lemondani arról, hogy a fiát utána nevezzék el...értik, ugye? Hogy miért Ő az, akihez az embernek férjhez kellett mennie? És hogy én hogy kérhettem tőle ilyet? Hogy milyen nő vagyok én? Hát ezt tőle kell megkérdezni:))
